"olybá tűnik..."

lehet, hogy csődöt mondtam blogolás terén... már nem sziporkázok, nem érzek menhetetlen vágyat, hogy az emberiséget jobbá tegyem a közléseiimel... egyszóval: költői válságba keveredtem... najó ez 3 szó, ráadásul még ragoztam is... furcsa terveim, álmaim vannak. teljesen idegennek érzem magam a saját bőrömben. van, hogy túl sokat várok valamitől, s van, hogy amitől igazán sokat kéne várnom, megelégszem a rosszabbal, a silányabbal. úgy érzem nincsenek igazi értékeim, mert folyton folyvást olyanokra törekszem, s olyan dolgokért áhítozom, melyek egyértelműen világi, s a gonosztól eredő vágyak. ezek nem lehetnem Istentől. és amikor erre rájövök, jön a "tökéletes" megcáfolás, a belenyugvás, a megalkuvás: "... dehát... őő... mmások is így, ezt, csinálják... vagy nem..???!!?..." s ha csak egy kicsit is hagyod ezt a gondolatot szétáradni a testedben, az elmédben, akkor a szívedbe is beszökik... és ennyi. úgy érzed, kezdhetsz mindent elölről. s persze, ha ezt elmondom egy "világinak", hogy én mitől érzem magam ilyen nyomorultul, csak kerek szemmel nézz, majd kinevet: " hát de mért baj, hogy füllentettél???, és mért ne vágyhatnál szép, drága ruhákra?? Isten biztos nem akarja tőled megvonni a jót, ha már egyzser így szereted..." és igaza van. de nem keresztyén szemmel. csak világival. s ha hagyom, hogy ezen gondolkodjak, őszintén érzem a megtántorodás kezdeti jeleit... s ettől elszégyenlem magam... megint csak azt érzem, hogy kudarcot vallottam. hogy használhatatlan vagyok. hogy nincs rám szükség. hogy ostoba, kiszámíthatóan kiszámíthatatlan, felszínes és világi dolgokat szerető lény vagyok. ugyannakkor... eszembe jut, hogy úgy nézzek magamra, mint ahogy Isten néz rám... és akkor... néha jobb lesz, igazából általában mindig. de akkor is... érzem, hogy számomra az élet nagyobb harc, mint valaha is gondoltam volna...